Hazatérés

Meleg volt, nagyon meleg. A hőmérő higanyszála nem tartóztatta magát, kúszott egyre magasabbra nem törődve a következményekkel. Fittyet hányt a forróságtól tikkadt emberekre. Elemében volt, feljebb és feljebb tört. A forró beton délibábként tükrözte vissza a házak képét.
A férfi hazaérve fáradtan tette le az utazótáskáját. Az előszobában azonnal szembekerült saját hasonmásával. A tükör, bár nem ítélkezett, nem minősített, de kímélet nélkül mutatta a valóságot, a mindig makulátlan, frissen vasaltnak mutatkozó egyenruháját és egy nyúzott arcot. A férfi végigsimított a kiütköző borostákon, és megcsóválta a fejét. Jobban kedvelte azt a képet, akitől induláskor búcsúzott el. Emlékeztette magát, hogy ő bizony szereti a munkáját. Szereti, ahogy a hatalmas, több tonnás repülőgép engedelmes társaként követi az utasításait. Jól kijöttek egymással, a pontosság, a figyelem és a feltétel nélküli bizalom jellemezte a kapcsolatukat. Kevesen értették, hogy minden út után szertartásként megköszönte a közös munkát, a gép kitartását elégedetten végigsimítva az oldalán.
Behunyta a szemét és szokásához híven visszajátszotta a történteket. Elégedettséggel töltötte el a mozizás, hisz a kedvenc filmjét nézte happy enddel a végén. Hosszú út állt mögötte. Tizenegy óra repülés, ebből kettő erős légörvényben. A harc a félelmetes elemekkel ezúttal jócskán elfogyasztotta az erejét. Pilótatársával minden idegszálukkal a megoldásra koncentráltak, hogy épségben hazarepítsék a bennük bízó utasaikat. Még a szépséges napfelkeltét sem lesték meg a neki járó figyelemmel. Pedig az megérdemelte volna. A nap, mint mindig, most is először a narancsos csápjait nyújtotta feléjük megszínezve az ég alját. Óvatosan bánt az ecsettel, nem sietett el semmit. Engedte, hogy a hozzájuk hasonló leskelődők elteljenek a látvánnyal. Majd egy megfoghatatlan pillanatban kiborítva a teljes festékpalettáját, egymás után kerültek elő a vidámabb, élet telibb árnyalatok is. A méz barna, a napraforgó telt színét utánzó sárga és végül nem maradt más, mint a ragyogás. Ekkorra a gépük is csendesebb vizekre evezett. Már nézelődhettek volna. de ezúttal elmulasztották. Jól lemaradtak a nap ébredéséről. Nem baj, igazán nem gond, tudta jól, hisz másnap pótolhatják. Ők megtehetik.
A hasonmás nem mozdult, türelmesen várt. Majd, mint aki ráunt a bámészkodásra, mosolyogva legyintett. A férfi elindult, hogy ledobva a szeretett egyenruhát visszaváltozzon azzá, aki ő valójában. Férj és apa. A korai órára tekintettel csendesen végezte a rutinos mozdulatokat, nem akarta felébreszteni az otthoniakat.
Sejtelmes hangok szűrődtek ki a szobából. Halkan zümmögő, majd egyre erősödő berregés. A férfi megtorpant, s miután beazonosította a fülének kedves hangokat, halkan nyitott be az ajtón. És pontosan tudta, hogy van, ami még a napfelkelténél is fontosabb. Amit semmi pénzért nem hagyna ki, nem mulasztana el. Ami valóban pótolhatatlan. A lánya táncolt jókedvűen a zümmögő ventilátor előtt. Hangját kieresztve, a gépet használva mikrofonként, nevetve mutatta a felfedezését.
– Apa! Hát, nem olyan, mintha repülnék! Én is, én is repülök! Hallgasd csak! Brrrr, brrrr! Imádok repülni! Imádoook!
Hiába a hosszú és minden képességüket próbára tevő út, a férfi már nem érezte azt az ólmos fáradtságot, amit az érkezésekor. A kitárt karjaiba ugró kislány szavai elfújták. Tökéletesen. Sokáig ölelték egymást. A férfi engedte, hogy az ismerős illat belopózzon az orrába. Az kis kezek cirógatták a haját, végigsimítottak az arcán, majd a kislány bevackolva magát az ölébe, csillogó szemekkel kérte a mesét. Egy történetet, amit más nem mesélhet el neki. Csakis ő, aki hetedhét országon túlról érkezett, kiállta a próbákat, és éppen most nyeri el a jutalmát.
Még mindig meleg van, nagyon meleg.