A lány összehúzta magán a kabátját. A finom szövet engedelmesen rásimult a testére, mégis vacogott. Hosszú ideje álldogált már a megállóban, kezében a vonaljegyével, de híre-hamva nem volt még a villamosnak. Az ünnep közeledtével újra feldíszítettek egyet apró lámpácskákkal, melyre sokan voltak kíváncsiak. Talán ennek szól a várakozó tömeg? Vagy éppen a karácsony előtti utolsó napot választották az ajándékok összegyűjtésére, és most igyekeznek mindent beszerezni? Vagy – lódult meg a fantáziája – mindössze arról van szó, hogy az esti szürkületben a hóval borított város fényeit lesik? Mindegy is, csak jönne már az a villamos! Neki ez a téli idő igazán nem tetszik. Részéről a kellemes tavaszi, kora nyári meleget kedveli, amikor reggelente harmat lepi be a fűszálakat, és madarak dalolnak, örömmel ébresztve a világot. Megborzongva simított végig a karjain. És mintha a dzsinn lámpáját dörzsölte volna meg, észrevette a fénybe burkolódzó, lassan araszoló villamost. A megállóban várakozók duruzsolása is felerősödött, ahogy közeledett. Szép, valóban gyönyörű – gondolta dideregve a lány –, ám a fagyos időben már ez sem számított, csak végre felkapaszkodhasson a meleg járműre.
Nem voltak nagy tervei az estére. Már felkészült az ünnepekre, ha ez a készülődés éppen azt jelenti, hogy a szeretteinek beszerzi az ajándékokat, és példás rendet tesz a lakásában. Valami azonban még hiányzott neki. A hangulat, a gyermekkorában és azóta is tapasztalt varázs valahogy idén nem ragadta magával. Pedig mindent megpróbált, ami segíthetett. Hallgatott ünnepre hangoló zenéket, lapozgatott kulináris élvezeteket ígérő szakácskönyveket, találkozott a barátnőivel, elszürcsölve egy puncsot, jókat nevetve viselt dolgaikon. De az érzés, amire várt, csak nem érkezett. Az a valami még hiányzott a lelkének. Hirtelen felindulásból találta ki azt is, hogy körbesétál a Vörösmarty tér vásári forgatagában, végignézve az ünnepi kínálatot. Mert ha ez sem segít, akkor idén maradnak a regények, a kitalált szereplők kalandjai. És majd a képzeletében éli át a borzongást, a mindent elsöprő szenvedélyt, a megmagyarázhatatlan szerelmet is.
Kinézett a villamos ablakán, és már nem is tartotta annyira jó ötletnek az utazását. Pár perc múlva le kell szállnia, és hátra hagyva a biztos menedéket újra kiléphet a hóval borított utcára. Csúszkálhat a járdán, óvatosan lépkedve, nehogy kezét-lábát törje. Mekkora ötlet volt! Képletesen megveregette a saját vállát. Ahogy azonban elérte a kis faházakat, és figyelte a portékáikat ajánló árusokat, kezdett felengedni. A finom illatok, a színes kavalkád jó kedvre derítették. S bár nem tervezte, de egy-egy apróságot még vásárolt is az ünnepi kínálatból. Ekkor hallotta meg a dallamot, ami továbbvitte az útján. Kereste a forrását. A vásári hangzavarban ez nem is volt olyan egyszerű, de végül rátalált. A csábító hangok a Váci utca felől érkeztek, egy alkalmi utcazenész klarinétja hívogatta a hallgatóságát. A fiatal férfi a hideg ellenére egy pad mellett állt, onnan osztotta meg az arra járókkal örömzenéjét. Mert tagadhatatlanul az volt. Kesztyűjéből kikandikáló, szorgosan dolgozó ujjaival fülbemászó dallamokat csalt elő a hangszeréből. Mindenki, aki megállt, hogy belehallgasson a produkcióba, megfeledkezett magáról, és mosolyogva várt. Mire is? Talán arra a varázsra, amire ő is? Lehet, hogy minden ezért történt, hogy részese legyen ennek a hangulatnak? Maga sem tudta, és már nem is számított. Állt a sokaságban, és engedte, hogy az érzés őt is elragadja. Már nem kellett összehúznia a kabátját, a melegség, ami átjárta a testét, elegendő muníciót adott a hazaútra. A zenedarab végén másokhoz hasonlóan bedobott egy érmét a kitett hangszertokba, és indult vissza a villamosmegállóba. Azaz indult volna. De egy hang, egy szokatlanul mély és puha bariton megállította.
–Nagyon sietsz? – kérdezte a hangszerét elpakoló férfi cinkos mosollyal, neki címezve a szavait. – Szívesen meghívnálak egy forró italra, ha benne vagy.
–Hisz nem is ismerlek – szólt vissza a lány.
–Ezen könnyen segíthetünk. Most már meghívhatlak – mutatta fel az összegyűjtött bevételét. –És egy forralt bor mellett kérdezhetsz tőlem hármat.
–Hármat? Miért pont hármat?
–Ez a kedvenc számom. És ha helyesen kérdezel, sok mindent megtudhatsz egy emberről ezalatt.
–Úgy látom, nagy tapasztalatod van benne.
–Ha az igazat akarod tudni, a zenét sokszor közelebb érzem magamhoz, mint némely embertársamat. De te, ahogy ott álltál átszellemülten, hú…
Csillogó szemekkel beszélt, mosolyát látva, szavait hallgatva a lány már szinte melegnek érezte a szövetkabátját. Vajon milyen őrültségre lenne képes némi izgalomért? – gondolta vidáman. Majd kiderül.
A döntést szinte azonnal meghozta, kíváncsisága, az ismeretlen férfi barátságos invitálása nyert. Elfogadta az érte kinyújtott kezet. Nevetve indultak el a tér irányába. Valahogyan mindketten érezték, hogy nem fognak három kérdés után leállni, és búcsút inteni egymásnak. A varázs a hópelyhekkel együtt megérkezett hozzájuk is.
www.corneliecg.hu
https://www.facebook.com/corneliecg/