Idén is folytattuk a már hagyományosnak mondható ajándékozást az írói csoportunkban. Három véletlenszerűen kisorsolt szóval el is készült az én történetem.
Szeretetteli Ünnepeket kívánok!
Várakozás
Az erejét vesztett nap vörösre színezte az ég alját.
Szél lesz, de hó aztán nem – rázta meg a fejét az idős nő, kezét a kötényébe törölve. Egy ideig még álldogált a majd százéves háza ajtajában és a felhőket figyelte.
Idén sem lesz fehér karácsonyunk – legyintett, majd visszalépett a jó meleg konyhába. Hó ugyan nem esett a napokban, de a fagy próbára tette az ízületeit. Az ő korában már jólesett megpihenni a kemencepadkán és ábrándozni a vissza nem térő szép időkön. Kicsit leült és hátát nekitámasztotta a langyos csempeburkolatnak, egy pillanatra még a szemét is behunyta. Elképzelte, amint az ég vöröse szürkére vált, ahogy a felhők lassanként elengedik a terhüket, és óriási pelyhekben elered a hó. Szép is lenne – állt fel a röpke pihenő után. Bezzeg lánykorában mennyire szerette a teleket. Akkor már novemberben fehér volt a határ. A friss vetést is óvta a fagytól a fehér takaró. Ameddig a szemével ellátott, olyan fehér volt minden, mint a kókusz, amit hamarosan belekever a tésztába. Unokája kedvenc süteményét készíti. Az a csöpp gyermek még hálás mindenért, amit kap. Szerette nézni, ahogy a friss levegőtől kipirult arcú fiúcska türelmetlenül várja, mikor kaphat a finomságból, ami csakis az ő kedvére készült.
Felemelte a konyharuhát a vájling tetejéről, hogy ellenőrizze a munkáját. Gyönyörű lettél – sóhajtott egy nagyot. Kiborította a gyúródeszkára a megkelt tésztát, és gyors mozdulatokkal kinyújtotta. Krémmel is megkente, majd óvatosan feltekerte. Elégedett volt az eredménnyel, a szabályos csigaforma szépen kitöltötte a sütőedényt.
A konyhát és a készülő süteményt hátra hagyva a szobába indult. Kinyitotta a szépen megmunkált szekrény ajtaját, és a felső polcról selyempapírt vett elő. A puha papírt szétnyitotta, majd lefektette a szoba asztalkájára. Finoman bánt vele, nehogy elszakadjon, mert itt a tanyán nem tudta volna pótolni azt. Visszalépett a szekrényhez, és a vasalt ruhák mögül egy nagyobbacska csomagot vett elő. Mosolyra húzódott a szája, mikor ezt is kibontotta, és az ajándékot, melyet az unokájának szánt, a kezében tartotta. Nem volt egyszerű megszereznie az ölelésnyi pandát, a városba kellett beutaznia érte. De bizony megérte. A puha szőrű, fekete-fehér játékállat belesimult a karjába. Csak az arcát tartotta furcsának, mintha kicsit szomorú lenne. A fekete foltok a szeme körül legalábbis számára ezt mutatták. Leszel te még vidám – mondogatta a plüssállatnak csomagolás közben, mintha az értette volna. Majd, ha az új gazdád a kezébe kaparint, lesz nevetés, meglátod.
Beleszippantott a levegőbe, a készülő sütemény illata követte őt a szobába, és belopózott az orrába. Az ajándékot még gyorsan átkötötte egy színes szalaggal, majd sietett vissza a konyhába.
A süteményt egy üvegtálra tette. Nem fedte le semmivel, engedte, hogy a fűszeres illat fogadja majd a vendégeket.
Levetette a kötényét, és odaállt az ajtóhoz. A csipkefüggöny mögül leskelődött, nehogy lemaradjon az első pillanatokról. És csak várt, ahogy mindig is tette, mikor a családja érkezésére számított. Várt, nem mintha nem tudta volna mással elütni az időt, vagy nem lett volna egyéb feladata. Ám a várakozás számára sokkal többet jelentett egyszerű álldogálásnál. Felkészülést, vágyakozást és örömöt. És persze hitet. Hogy értelme van annak, ahogy él, amit tesz, ahogy szeretni képes. Míg várt, ünneplőbe öltöztette a lelkét is.
Kép: pexels.com
#corneliecg #utazzunkakonyveklapjain #szeretunkolvasni