Múlt század, január másodika. A természet a legfagyosabb arcát mutatva rázúdította a világra a mozgást korlátozó jeges indulatát. Mindenki éppen csak tápászkodott a szilveszter buja élvezetéből, amikor a sors úgy gondolta, én is elkezdhetem a földi pályafutásomat.
Gyermekkoromat egy hatalmas kert „fogságában” töltöttem. Alkalmi magányomon úgy segítettem, hogy olvastam, játszottam vég nélkül. Órákra eltűntem a kert mélyén egy könyvvel, egy gondolattal. Az unalom nem számított elfogadhatónak számomra soha. Amit nem tudtam a valóságban megélni, azt elképzeltem. Éppen csak annyira rugaszkodtam el a környező világtól, hogy a fantázia kitartson a társak megérkezéséig. Mert azért jöttek, tagadhatatlanul.
A mesevilág a felnőtt életemben is elkísért. Ekkor is ragaszkodtam a jól ismert és biztonságos képekhez. Olyan munkát-elfoglaltságot kerestem, ami hasonlóan kellemes tartalommal bír. Légi utaskísérőnek jelentkeztem, s így már nem csak a képzeletemben, vagy könyvek által jutottam el álmaim helyeire, hanem a valóságban is.
Most újra egy csendesebb és kevésbé mozgalmas szakaszát élem az életemnek. Az én világlátásom szerint semmi nem véletlen. Ha csordultig tele a pohár, az illendőségnek megfelelően, fel lehet-kell kínálni valakinek. Eljött az idő, hogy visszaadjak valamit abból a temérdek gondolatból, felismerésből, amit összegyűjtöttem az évek folyamán. Szeretném ugyanúgy feltalálni magam, mint egykoron az emlékeimben mesésnek tartott kertben. A hobbim a szenvedélyemmé lett. Az írás, a befogadással ellentétben, magányos sport. Amíg megszületik egy alkotás, az egyszemélyes elfoglaltság. Csak és kizárólag utána léphetek elő a fényre. Amikor megjönnek a társak. Mert azért jönnek, tagadhatatlanul.