Teremtő erő
Washington A fiatal nő óvatosan, macskamód mászott ki a méretes franciaágyból. A finom és hűvös selyem marasztalta volna még, de munkához kellett látnia, ha már ezért jött. Nem is gondolta, hogy a nyomozás ilyen kellemes körülményekkel járhat. Mosolyogva nézett vissza a hátrahagyott, szuszogó férfira, aki a kimerítő és elégséges szex után valami nagyon szépről álmodhatott. Elnézte a vonásait. Sima, kozmetikázott bőrén megjelentek már a ráncok, ám a korosztályához képest sokkal jobban festett, kicsattanó formában volt. Egy tízest minimum letagadhatna – osztályozta a férfit. Mindössze a szeme sarkában sokasodó vonalak és a ritkuló haja figyelmeztették az idő múlására. Arra, hogy megkezdte a hatvanas éveit. A lány, visszagondolva, már nem is csodálkozott, amiért ennyire könnyű volt meghívatnia magát a kiszemelt férfi birtokára. Majd pont a szenátor tartóztatná meg magát, amikor ő, Pritty Melrose megjelenik szőke göndör fürtjeivel, babakék szemeivel, és rebegteti a pilláit. A férfi elérte a „bizonyítok, tehát vagyok” korszakát, amikor egy magára valamit adó férfiember lépten-nyomon kapcsolatokba bonyolódik, hogy legalább saját tükörképe előtt fényezze a fogyóban lévő férfi erejét, és imponáljon egy nőnek. Jelen esetben neki. Mintha csak ez számítana! Az apjára gondolt, aki soha nem foglalkozott a múló idővel. Mégis, ha igazak a pletykák, a mai napig aktív maradt minden területen. Mindenféle bizonyítási kényszer nélkül. Szerencsére nem vagyunk egyformák – gondolta, megvonta a vállát, és néma csendben belebújt a papucsába. Elhatározta, hogy a legnagyobb körültekintéssel fog eljárni. Megkapta élete első igazán komoly feladatát az újságnál. Végre nem a női egyenjogúságról és a legújabb frizuratrendekről kell cikket fogalmaznia. Azokkal sem volt baja, de azért ez a mostani téma több misét is megérne bárkinek. És pontosan ő kapta meg. A főszerkesztő megérezhetett valamit az elszántságából, és neki adta meg a lehetőséget. Tessék, te is bizonyítani akarsz, mint az előbb a férfi, aki a karjában tartott. Miben is különböztök egymástól? Ebben az elszántságban semmiképp! Összehúzta magán a köntösét, és útnak indult. Lámpát nem gyújthatott, mert azonnal leleplezné magát, és annál még az is jobb lenne az egészségére nézve, ha munkavégezetlen kitennék a szűrét a rovattól. Valaki, egy óvatlan tudós már találkozott ezzel a problémával, és az életét vesztette. Jelen helyzetben nem lehet pontosan tudni, mi történt vele, de nem baleset, az egyszer biztos. Hiába a média megnyugtatásra törekvő magyarázata a véletlen gázolásról, a szakemberek, mint például a szerkesztője is, szagot fogtak. Sokkal nagyobb horderejű a téma annál, mint hogy így, egyszerűen, pontos magyarázat nélkül lezárják a kérdést. A legnagyobb újságok rendszeresen dolgoznak együtt informátorokkal. Az ő lapjuk is ennek szellemében ügyködött. Nekik is súgtak, voltak kapcsolataik. Nem is akárkik. Most mégis egyedül kell megszereznie a bizonyítékot, és átadni azt egy – ahogy mondani szokták – lapjuk szellemiségéhez közel álló ügyvédnek. A férfi már másnap várni fogja a megbeszélt helyen, hogy elmélyedjen az adatokban. Milyen kár, hogy csak ebben akar elmélyedni – gondolta az ajtó felé osonva. Őt nem tudná ennyire könnyen levenni a lábáról egy forró pillantással. Elkötelezett a figura. Van otthon egy barátnője, ezt már első találkozásukkor kiderítette róla. Így a behabzsolás még neki sem menne. Ám először a feladat. Vett egy hatalmas levegőt, hogy lecsillapodjon a hevesen és talán hangosan is doboló szíve. Nem tartotta magát – bármennyire is törékenynek látszott első pillantásra – félősnek. Jóval inkább a vagányak táborát gyarapította egész eddigi harminc éve alatt. Számtalan sportban jeleskedett, különösen a harcművészetekben. Magabiztossága innen eredt. És… minden eddigi akcióját megúszta. Nem szerette volna ezt a mostanit sem elkiabálni. Még csak az kellene! Nem. Szépen kifújja magát, megkeresi azokat az árulkodó iratokat, és szedi a sátorfáját. Elhúz innen jó messzire. A szenátor, aki az apja lehetne, jól bánt vele, ha nem is egy Adonisz. Kellemes vacsora majdnem kettesben. A közelben ólálkodó testőr volt csak láb alatt. Igyekezett a háttérből figyelni. Hát, volt mit! Újra elmosolyodott, felidézve az estéjüket. Milton Dreedown, a rendíthetetlen szenátor teljesen elvesztette a valóságérzékét, amikor a minden tekintetben luxusnak számító, és helyfoglalás nélkül igénybevehetetlen étterem egy csendes zugában a fülébe suttogott. Ismerte a varázsszavakat. És a hatóidejüket is. Ha tartja az ütemezést, akkor az első kulcsmondatok kiejtése után fél órán belül ágyba kerül. Ha úgy dönt. És most akart. Nagyon is akart. A saját örömére. Izgatta a felettébb karizmatikus férfi, kíváncsi lett a személyére is, nem csak a munkássága érdekelte már. Ez grátisz, nem tartozott szorosan a feladatához. Ám jelentősen megnövelte a siker esélyeit. Viszont most már észnél kell lennie. A testőr valamerre az épületben kószálhat. Ha éppen nem a könnyeit nyeldesi fejét a párnájába fúrva, nehogy hangosan felzokogjon az esti, számára eléggé problémás önmegtartóztatás miatt. Végig kellett asszisztálnia ugyanis a kettejük látványos előjátékát. Nagyon remélte, hogy nem fognak összefutni. Halkan csukta be maga mögött a hálószoba ajtaját. Idáig jó! Nyugi! Menni fog. A célra összpontosíts, és akkor minden simán összejön!
Bármi megtörténhet
“Lágy szellő fodrozta a tó vizét. Játszott a maga keltette hullámokkal, taréjt fésült a víztükörre, majd, mint aki megunta ezt, szeretettel végigsimított rajta. Mutatványát senki nem látta, mivel a perzselő nap elől az emberek fedett helyre húzódtak. Egyetlen csónak ringott csak a tó közepén. Egy lány feküdt benne mozdulatlanul. Ő nem védekezett, nem óvta magát a forróságtól. Ájultan hevert a himbálódzó ladikban. Könnyű nyári ruhát viselt, hosszú vörös haja szétterült a vállán. A nap sugarai pirosra marták az arcát, száján a bőr már felrepedezett. Hirtelen egy árnyék takarta el a napot. Egy felhő vagy valami más? A lány arra eszmélt, hogy a csónak megmozdult. Igyekezett kinyitni a szemét, de nem volt ereje hozzá, beszélni sem tudott, csak nyöszörgés hagyta el az ajkát. Már feladta, hogy bármit is megértsen, jobbnak látta, ha inkább elmerül a békés csendben, visszatér oda, ahol nem érez fájdalmat sem a teste, sem a lelke.
Az idős, hetvenes éveiben járó férfi egyenletes karcsapásokkal úszott a part felé, magával húzva a csónakot. A derekára rögzített kötél és a plusz súly ugyan lassította, de nem is a tempó számított, sokkal inkább az, hogy segíteni tudjon a bajba került idegenen. A partra érve kikötötte a csónakot, és óvatosan a karjába vette a lányt. Igyekezett vele a házba, nehogy a napszúrás tovább tetézze a bajt. A férfi hosszú, ősz haját a szél rendre az arcába fújta, de nem volt szabad a keze, amivel elsöpörhette volna onnan. Léptei a kimerítő úszás után egyre lassultak. Már azon gondolkodott, hogy megáll és pihenőt tart, amikor észrevette, hogy a ház felől segítség érkezik.
– Michael! – kiáltott az öreg. – Gyorsan, nincs túl jó bőrben.
A fiatalabb férfit nem kellett biztatni. Amint meglátta házigazdáját, ölében az ájult idegennel, azonnal futásnak eredt. Óvatosan vette át a lányt – aki öntudatlanul átkarolta a nyakát –, majd nyomában öreg barátjával a védelmet adó hűvösbe indult. ”
Talán mindörökké
Jimmy Pritcher, miután fizetett a reptéren, gyorsan kiugrott a kocsiból, és sietősen lépett be az ajtón. Ott viszont lassított, és egy oszlop takarásából figyelte, vajon alkalmi sofőrje ösztönei mennyire működnek jól. A zöld sedan menetrendszerűen érkezett. Ez még nem jelent semmit – nyugtatta magát a fiú –, nem ő az egyedüli, aki a repteret vette célba ezen a napon. A kocsiból kiszálló öltönyösök viszont minden kétségét eloszlatták, ezek tényleg miatta vannak itt. Ekkora véletlenek azért nincsenek. Azonnal futásnak eredt. Szüksége volt némi előnyre, hogy kitaláljon valamit. Kísérői még nem látták meg, és a tömegben időbe is telik, hogy rátaláljanak. Körbe sem nézett, csak rohant, hogy minél távolabb kerüljön a követőitől. Szlalomozott a csomagjukat maguk után húzó emberek között, míg egy kiáltás meg nem akasztotta a lendületét. Sietségében egy fiatal nőnek ütközött, aki széttárt karokkal nézte táskája földre hullott tartalmát.
– Kérem, ne haragudjon, azonnal összeszedek mindent – guggolt le azonnal a fiú, és kezdte felkapdosni a táska kincseit. Fél szemmel a nő reakcióját figyelte, még csak az kellene, hogy egy hangos kiabálással felhívja magukra a figyelmet. Örömmel látta azonban, hogy erről szó sincs, a nő maga is leguggolt mellé, és mosolyogva hárította a további segítséget.
– Nem gond, úgyis át akartam már pakolni az egészet, ezt most jelzésnek veszem, hogy valóban itt az idő.
Miután közös munkájuk eredményeképpen minden visszakerült a helyére, a fiú felsegítette a hatalmas bugyrot a nő vállára, és még egyszer elnézést kért.
– Köszönöm a megértését. Általában nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni, de most… – kezdte, és a háta mögé pillantott. A két, korábban kiszúrt öltönyös férfi közeledett feléjük. Nem vették őt észre, de ez csak másodpercek kérdése volt. Mennie kellett.
– Ezt ne hagyja itt, szüksége lehet rá – nyújtotta még át sietősen a kezében maradt beszállókártyát jogos tulajdonosának. – Szép hely lehet – fűzte hozzá szomorúan.
– Hogyan? – kérdezett vissza a nő.
– Verona – bökött a fejével a kártyára. – Oda utazik, vagy nem?
– Igen, jól látta, Olaszország a cél. És valóban gyönyörű. Csak ajánlhatom.
Anthony Wilson, aki a távolból az egész jelenetnek szemtanúja volt, sietve érkezett a feleségéhez. Gyanakvó hangon kérdezte.
– Tizi, minden rendben?
– Persze, csak karamboloztunk ezzel a fiatalemberrel, aki… – kezdte, majd meglepetten tapasztalta, hogy a fiú már nincs sehol.
Anthony Wilson kérdőn nézett rá.
– Nem hiányzik semmi?
– Nem, tényleg minden rendben, csak ma egy kicsit szórakozott vagyok. Menjünk – mosolygott a férfira –, nehogy már miattam késsük le a gépet.
Anthony megcsóválta a fejét a különös akción, de nem fordított több figyelmet a történtekre, megfogta a lány kezét, és indultak a beszállító kapu felé. Elhaladtak egy babakocsit tologató pár mellett, kikerültek néhány iskoláskorú gyereket, akiket a kísérőik megfeszített munkával tudtak csak egy csoportban tartani, és utat engedtek két öltönyös fickónak, akik láthatóan nagyon igyekeztek valahová. Dolgozik a rendszer – futott át a férfi fején, – milyen szerencse, hogy ő már régen kiszállt.
Rámosolygott a feleségére, és felmutatta a biztonságiaknak a beszállókártyájukat.
Érzelmi vírusveszély
A férfi képtelen volt elaludni. Nem talált egyetlen elviselhető pózt sem, ami csak félig is alkalmas lett volna a pihenésre. Hosszú keze-lába kezdett elgémberedni, s kezdte nagyon szerencsétlennek érezni magát. A lány is mocorgott. Visszahúzta magára a lecsúszni készülő takaróját, és a szeme összeakadt az őt figyelő férfiével.
– Bocsánat! Nem akartam felébreszteni – szabadkozott.
– Bárcsak így lett volna! Sajnos ez nem nagyon megy a repülőn.
– Valamiért nekem sem jön össze. Most nem. A férfi kissé feléje fordult.
– Kérdezhetek valamit? A lány félrehajtotta a fejét. Érezte az együtt eltöltött órák alatt, hogy a másik figyeli. Diszkréten ugyan, de folyamatosan leste. De a kíváncsisága felülkerekedett ösztönös gyanakvásán. Bólintott.
– Árulja el, ha nem tart tolakodónak, a repüléstől fél? A tekintete valódi kíváncsiságot tükrözött.
– Általában nem félek attól, hogy bajunk eshet repülés közben, de ma valahogy rám tört ez az érzés.
– Remekül kezeli a helyzetet. Az elején tartottam tőle, hogy kiborul, de láttam, hogy a félelme ellenére igencsak fegyelmezett.
– Ez igen! Tehát az egész eddigi utunkon engem tanulmányozott?
– Észre szoktam venni ezt-azt – felelte a férfi minden egyéb magyarázat nélkül.
A lány viszont folytatta, ha már belekezdett.
– Tudja, nem dicsekvésképpen, de sokat repültem életemben. Alapjában véve nem tartok ettől, más dolgok miatt aggódtam, és sajnos a problémáim ebben jöttek felszínre. Most. És az időjárás sem könyörült rajtam.
A férfi elgondolkodott, feltegye-e a következő kérdést. Végül döntött.
– Tudnék segíteni valamiben? A lány csodálkozva nézett rá.
– Hacsak nem pszichiáter. – Halványan elmosolyodott. – Hasznos lenne az én esetemben, ha kibeszélném magam egy baráttal, amikor éppen leterít a problémám. Vagy ismét szakemberre szorulok. Most, bárhogy is tekergetem a fejem, nincs itt egyetlen barátom sem, és a pszichológusom is otthon szundikál az ágyában. Marad az erőltetett fegyelem.
– Biztos ebben?
Nahát! Lehet, hogy kijelentő módban nem is tud csevegni? – gondolta a lány, de azért válaszolt.
– Igaza van. Nem vagyok biztos benne. Kérdezzük meg esetleg a légiutas-kísérőket. Majd bemondják a mikrofonba, hogy „Pszichológust keresünk. Ha van önök között ilyen szakember, akkor haladéktalanul jelentkezzen. Szükségünk lenne a segítségére”. És miután több nyelven bemondták, máris mehetek a szakrendelésre. Vagyis majdnem. Csak angolul és olaszul tudok részt venni a foglalkozáson.
A férfinak tetszett a lány rögtönzött válasza. Egészen felvillanyozódott. Lehet, hogy mégis eltelik valahogyan ez a végtelennek tűnő utazás?
– Tényleg beszél olaszul?
Kész. Nyert. – A lány megadta magát. Megint egy kérdés. És nevetni kezdett.
– Igen. Beszélek egy keveset. Annyit mindenesetre, hogy segíthessek magamon vele.
– Szóval – köszörülte meg a torkát a férfi – segíthetek?
– Szeretné velem együtt megnyomni az utaskísérő hívógombot? Vagy más ötlet?
– Szakember. Aki hallgat, mint a sír.
– Hol?
– Felajánlhatom a szolgálataimat.
– Hogyan?
– Én lennék a keresett szakember. Ha bizonyítékot szeretne erről, a papírjaimat otthon tartom a bélyeggyűjteményem mellett.
A lány elhűlt meglepetésében, és megcsóválta a fejét.
– Hát persze! Majdnem elhittem. Olyan komolyan mondta.
– Viccen kívül. Talán tudnék segíteni. Anthony Wilson – mutatkozott be. – Valóban az említett szakma okleveles képviselője lennék. Bár, az igazat megvallva, nem praktizálok. Sokkal izgalmasabb a munkám.
– Miért? Van jobb annál, mint szegény, elkeseredett párák lelkében turkálni könyékig?
– Látom, kellemes tapasztalatokat gyűjtött. Ami engem illet, előadásokat tartok. Pozitív gondolkodás, útkeresés satöbbi.
– Önsegítő kurzusféle? „Miként gyógyuljunk ki exünk által ránk hagyományozott fóbiáinkból?” Vagy: „Hol lelhetünk rá a boldogság kék madarára?” Természetesen részletes prezentációval.
Most a férfi kezdett nevetni. Igyekezett halkan tenni, nehogy felkeltse a mellette szundikáló asszonyságot és a háta mögött órákon át rugdosódó gyereket, aki csak percekkel ezelőtt hagyta abba az ütemes dobogást.
– Mondja meg az igazat! Ugye nem akar átverni? – faggatta tovább a lány komolyabban.
– Miért tenném? Mi hasznom származna belőle?
Nyugodt hangon beszélt. Jó volt ebben. Ezért is kapott annyi felkérést az előadásaira, még külföldről is, jelen esetben Olaszországból. El tudta adni magát. Mindig. Látta, érezte, hogy a lány habozik, hiszi, amit mondott, meg nem is. De időt kellett hagynia neki a döntésre.